djzsuzska:
Csakhogy a jó és a rossz küzdelmére szükség van (ha van jó, akkor kell lennie rossznak is, egyik sem tud meglenni a másik nélkül)
Hát nem tudom, nekem ez az érvelés mindig nagyon sántított. Édes Anna jut róla eszembe, aki nem szereti a süteményt. Mert olyan mélyen beleivódott, hogy soha az életben nem fog kapni belőle, hogy könnyebb neki azt érezni, hogy nem is kell, mint azt, hogy olyan jó lenne, de nem lehet... És olyannyira hatalmas dolog az emberi elme, hogy végül már ha a szájába kerülne, akkor is TÉNYLEG rossz ízűnek érezné.
Nekem nagyjából ez a véleményem arról, hogy a rossz azért van, hogy értékeljük a jót. Szerintem simán csak ilyen szarul jártunk, ilyen vacak világba születtünk, hogy van rossz is, pedig a jó lenne a jó nekünk. És hogy ne kelljen ezzel az értelem nélküli nehézséggel szembenézni, inkább kitaláljuk magunknak, hogy ez tulajdonképpen a mi érdekünket szolgálja. Hogy ettől nemesedünk, meg okosodunk, meg értékelünk... Mint a koldus, aki azzal vigasztalja magát, hogy a pénz nem boldogít.
Nyilván nem lehet rá bizonyítékom, mivel nincs lehetőségem kipróbálni egy makulátlanul jó világot, de meggyőződésem, hogy én akkor is ugyanilyen boldog lennék, hogy süt rám a nap, ha nem kéne érte szenvednem az egyre hosszabb teleken, hanem minden nap érezhetném. Nem hiszem, hogy szükségem van a pocsék életélményeimre, hogy élvezzem a jókat. Hogy bölcsebb leszek tőlük, azt még akár alá is írom. De hogy nélkülük nem örülnék ugyanígy az örömeimnek...
Szerintem a rossznak nincs semmi célja, nem része semmilyen magasztos tervnek. Egyszerűen kibaszásból van.
Arról nem is beszélve, hogy még ha arra való lenne is, hogy értékelhetővé, egyáltalán felismerhetővé tegye a jót, akkor is csak úgy lenne értelme, ha egyenlő arányban lennének. De én még nem sok olyan embert láttam, akinek az életében ne lett volna jóval több a fuck-szindróma, mint a jó. Így értékelhetem én a mai jót, hurrá, ha cserébe előtte-utána két hónap szívás van.
Ráadásul azt soha senki nem mondja, hogy azért van a jó, hogy felismerjük a rosszat... Csak a rosszat akarjuk valahogy "kimosdatni", megmagyarázni, mert azt érezzük nem helyén valónak, életidegennek. És vajon véletlenül?
És ezek a kérdések a konkrét történetekben mindig felvetnek egy újat is: mit ér nekem a "világ egyensúlya", ha közben én - testileg és/vagy lelkileg - belehalok az egyensúlyozásba? Ahogy többen emlegették alant, Dean az első évad óta már nyomokban sem emlékeztet önmagára. És azt se felejtsük el, hogy Sam még nála is kevésbé. Az apjuk kitűzte nekik ezt a felemelő világmegmentősdit, mert így érezte helyesnek, meg mert ők képesek rá. De azért, mert "valakinek segíteni kell a démonokkal szembekerülő embereken, mert különben meghalnak", neki meghalt a felesége, mint kiderült, apósa-anyósa is, majd meghalt ő maga is, majd meghalt a fia menyasszonya, a jövője egyetlen reménye, és Dean menyasszonya csak azért nem halt meg, mert ő olyannyira "fertőzött" az apja hős-kórjával, hogy soha fel sem merült benne, hogy lehetne neki menyasszonya. Meghaltak a fiai többször is, és igen valószínű, hogy végül jóval a 70. szülinapjuk előtt meghalnak majd végleg. Addig pedig megéltek már több életnyi olyan élményt, ami ellehetetleníti számukra az emberi életet. Nekik köszönhetően meghalt nem egy jó ember, mert így-úgy a harcaik útjába került.
És cserébe életben maradt pár száz másik ember. Hurrá. Közben pedig már ők maguk sem érzik igazán, hogy megéri, nem érzik magukat se jónak, se hősnek, sőt, lassan azzá válnak, amit üldöznek.
Az embernek csak egy élete van. Ha abból a szemszögből nézzük, Dean vagy Sam számára nincs nagy különbség, hogy meghalnak az apokalipszis 200000000000000770745. és 200000000000000770746. áldozataként, és életük így véget ér, vagy megmentik a világot másoknak, és közben meghalnak a csata 1. és 2. áldozataként. (Avagy lelkileg belerokkannak annyira, mintha belehaltak volna.) Nekik nem lesz utána világ, nem lesz mit élvezni.